Hatás

A Kommunikációtudományi Nyitott Enciklopédia wikiből

GAGYI ÁGNES (Módosította: Demeter Márton, Molnár Bálint, Myat Kornél)

A hatás fogalma általános értelemben azt az állapotváltozást jelöli, mely egy jelenség által egy másik élő vagy élettelen tárgyon bekövetkezik. Hatásról beszélhetünk egy hatást kiváltó jelenség és egy hatást elszenvedő cselekvő vagy passzív ágens kapcsán. A hatást kiváltó (ható) jelenség lehet szándékos vagy szándéktalan, direkt vagy közvetett, maradandó vagy átmeneti változást okozó. A hatást kiváltó jelenség természete kapcsán szoktunk például környezeti, gyógy-, evolúciós, üvegház-, erő-, placebo-hatásról beszélni.

Társadalmi értelemben az emberek egy csoportjának életét, a társadalom működését érintő hatások tág köréről szoktak beszélni, általában olyan esemény vagy intézkedés kapcsán, amellyel kapcsolatban bizonyos ágensek (ágensek egy csoportja) számára a hatás mint változást előidéző tényező relevánsan felmerül (például egy munkanélküliséget csökkentő intézkedés (társadalmi) hatása, az egészségügyi reform (társadalmi) hatása).

A kommunikáció területén a hatás a médiának tulajdonított befolyásoló erővel van kapcsolatban. A médiahatás kutatása és a média hatásaival kapcsolatos társadalmi viták a tudományos kérdésfelvetés mellett erkölcsi, hatalmi és gazdasági vonatkozásokkal is bírnak, s a róluk folyó viták ereje és tétje is ehhez szabott. A különféle hatáselméletek eltérő szempontból közelítenek a média által kifejtett hatások definiálásához.


Tartalomjegyzék

Magyar Értelmező Kéziszótár

hatás fn

1. Az a tény, folyamat, hogy vki, vmi hat vkire, vmire. Az időjárás ~ára.

2. Ennek következménye, mint vmilyen (belső) állapot, változás. Elmúlt a szer ~a; nincs ~a; sajtó: vmilyen ~t gyakorol v. ~sal van vkire, vmire v. vmilyen hatást kivált v. kelt (benne) tsz (v. rá): vhogyan hat reá.

3. Az a képesség, erő, amellyel vki, vmi változást idéz elő vkiben, vmiben. Vegyi ~. |Vkinek, vminek (tartós) befolyása. ~a alá kerül; Ady ~a.

4. Látszat, benyomás. Azt a ~t kelti, hogy...

Hat1 tn ige

1. Vmi a természetnek, rendeltetésének megfelelően működik. Nem ~ a gyógyszer.

2. ~ (vkire, vmire): változást idéz elő benne. Te tudsz ~ni (rá). |vál <Eszme, alkotás> alakító, irányító erejű. Művei ma is ~nak. | ~ vkire: <magatartásával, műveivel stb.> a maga utánzására v. követésére csábítja. Sok íróra ~ott.

3. A tudatban vminő állapotot idéz elő. Kiábrándítóan ~. |vál Esztétikailag vhogyan érvényesül, mutat. Ez a váza jól ~.

4. Vmi(lyen)nek látszik, feltűnik. Frissnek ~; úgy ~, mintha...

5. vál Térbelileg vmeddig terjed, eljut. Messzire ~ a hangja. [fgr]

A hatás értelmezése a nyers fakultáson

A nyers fakultás elnevezés olyan wi világra vagy annak egy w szeletére utal, ahol a wi–re vonatkozó tárgyalási univerzumban érvényesként elfogadott mondatok kimerítően írják le a vonatkozó világállapotok jelenségeit, lexikájuk és szintaxisuk pedig a természettudományos kánonok mentén meghatározott.

A természettudományokban a hatás általában kauzális vagy teleologikus orientáltságú folyamatokban jelenik meg, mint a vizsgált rendszer állapotváltozásának hipotetikus tényezője. Például ha egy Μ gép hatásfoka a kimenő és bemenő teljesítmény aránya, és ez mindig kisebb, mint 1, akkor ezt a munkaveszteséget valamely fellépő erő hatásával magyarázzuk. Newton óta a fizika úgy tudja, hogy a hatások mindig párosával jelentkeznek (Newton 3. törvénye: ha az egyik (Α) test erőhatást gyakorol a másik (Β) testre, akkor a Β ugyanakkora, de ellentétes irányú erővel hat az Α–ra), és a párokba tartozó erők sohasem ugyanarra a testre hatnak. (Különleges és érdekes fizikai kérdés például, hogy a fizika által ismert négyféle hatás mellett - gravitáció, elektromágnesesség, erős és gyenge nukleáris erők - léteznek–e továbbiak. Ez azért kérdéses, mert a tudósok azt találták, hogy van még valami, ami hatással van a világegyetem tágulására, melyet ’fura energiának’ hívnak, de szokás ’ötödik erőnek’ is nevezni, és Einstein korábbi, a kozmológiai állandót is tartalmazó egyenletéhez kötni).

A formális nyelvekben, illetve a formalizálásra törekvő tudományok (nyelvében) a hatás – immár a nyelvre, és nem a vizsgált jelenségekre vonatkozóan – a terminusok és jelek hatáskörének formájában jelentkezik. A logika esetében például egy jel hatáskörét zárójelekkel lehet rögzíteni, mely behatárolja azt a kifejezést, amelyre egy jel hatással van.

A hatás értelmezése a pszichikus fakultáson

A (különféle) pszichológia(i iskolák)ban a hatás fogalma többféle dologra utalhat.

1) a külső környezet ~ára a pszichikummal rendelkező ágensre;

2) az ágens szomatikus állapotának (illetve állapotváltozásának, állapot-(mesterséges)változtatásának) ~ára a az ágens pszichikumára;

3) az ágenshez tartozó (t1)ψai pszichikus állapot ~a (t2)ψai –re;

4) szimbolikusan kommunikatív ~ pszichikus recepciója;

5) pszichikus állapot ~a a szimbolikusan kommunikatív szignifikációra; Természetes, hogy a különféle pszichológiai iskolák a fenti öt pont kérdéseivel vagy egy részükkel érdemben foglalkoznak, noha az elméletekben használt lexika iskolánként igen eltérő lehet.

A hatás fogalmáról

A filozófiában, kiváltképp pedig a teológiában a hatás általában mint vmely tevékenység(re való képesség), munkálkodás jelenik meg. A ’hatás’–ként fordítható görög kifejezések közül a két legfontosabbat kell kiemelni; ezek az ἐνέργεια, illetve a δύναμαι kifejezések, melyek a természettudományokban meghonosodva elvesztették eredetileg ágensre utaló színezetüket. Az ἐνέργεια jelentése munkásság, tevékenység, erő, erély, hatás (ἐνεργάζομαι: dolgozik, eszközöl, csinál; ἐνεργέω: tesz, hat, működik); illetve ható, munkás, erélyes, hatályos, hathatós, erős.

A δύναμαι jelentése: -hat/het, tehet, képes valamire, illetve: δύναμικος = hatályos, tehető; δύναμις = erő, hatalom, tehetség, képesség, hathatósság, tehetség, hatás, hatalom. A fenti fogalmakból látható árnyalatnyi különbség, hogy míg a ’dinamikus’ a „képes vagyok hatni” állapotát, tehát végeredményben az „ágensnek levést” jelöli, addig az ’energikus’ magát a tevékenységet is implikálja. A Mk 6:14–ben e két fogalom egy állítássá rendeződik: 

διὰ τοῦτο ἐνεργοῦσιν αἱ δυνάμεις ἐν αὐτῷ, vagyis „ezért működnek (energuszinai) benne a csodatévő erők (dünameisz)”.

Médiahatás-elméletek

A média hatása a tömegkommunikáció megjelenésével vált vitatott és vizsgált témává: a 20. században egyszer csak nézők milliói váltak elérhetővé egy-egy műsor tartalma által ugyanabban az időpontban, s az elérésnek eleinte sokan elsöprő hatalmat tulajdonítottak.

Kezdetben a médiahatás-elméletek a média meggyőző erejével foglalkoztak, részben a háborús propaganda, részben az akkor tömegével megjelenő reklámok hatására. Az első elméletek egyike az ún. lövedék-elmélet, mely direkt hatást tulajdonít a néző tudatába „becsapódó”, meggyőző erejű médiaüzenetnek. A klasszikus példák ezzel kapcsolatban Hitler rádiós beszédei, valamint a Támad a Mars! rádiójáték Amerikában, mely szignáljának hatására többen kimenekültek a városból, szó szerint véve a hallottakat.

Lazarsfeld

A negyvenes években elsősorban az amerikai választási propaganda hatásait vizsgálva jutott Lazarsfeld munkatársaival arra a következtetésre, hogy a média nem direkt módon, hanem közvetetten befolyásolja az emberek véleményét. Elméletüket a korlátozott hatás elméletének nevezték, s azt állították, hogy a médiában elhangzó üzeneteket az emberek újratárgyalják a referenciacsoporttal folytatott beszélgetésekben, s a propaganda csak ezen a szűrőn keresztül érvényesülhet. A másik akadály, amit a meggyőzés útjában találtak, a médiában elhangzó üzenetekkel ellentétes meggyőződések, s az üzenet ebből fakadó torzításai a szelektív figyelem, szelektív érzékelés és emlékezet révén.

A személyközi kapcsolathálók hatását felfedezve a média befogadásában a kutatók elkezdték vizsgálni egyes médiaüzenetek terjedési útját ezekben a hálókban, illetve később azt, hogy hogyan használják valójában közösségek, csoportok, magukat ezekhez tartozóként megértő egyének a médiát (használat- és kielégülés-elmélet).

A hetvenes években a kommunikációelmélet és az irodalomelmélet találkozásából született a médiahatás befogadáselmélete, amely a médiatartalmat úgy fogja fel, mint ami a műsor és a befogadó interakciójában jön létre, s a befogadó ennek megfelelően nem a kiszolgáltatott, manipulált, passzív szemlélő, hanem a társszerző szerepébe kerül.

Beniger

A médiatartalmat nem a meggyőzés, hanem az információk megjelenítése szempontjából megközelítve Beniger a nyolcvanas években arra hívta fel a figyelmet, hogy a média ereje az információk megjelenítésében vagy elrejtésében is érvényesül. A média által kialakított tematizáció (napirend) vagy agenda setting-elmélet szerint azzal, hogy a média bizonyos témákat előnyben részesít, másokat pedig nem jelenít meg, befolyásolja, hogy mi számít egy adott időpontban hírnek, történésnek, közügynek.

Másik hasonló elmélet a tudás- vagy információs szakadék elmélete, mely abból indul ki, hogy bizonyos információt sikeresebben fogad be az, akinek az adott témáról már van tudása, mint akinek nincs. Ennek nagy szerepe van az információkat adagoló és megerősítő kampányokban, de az elmélet szerint hosszútávon a társadalmi rétegződés fenntartásában is, azáltal, hogy ugyanaz a médiatartalom több információt nyújt a magasabban iskolázott, eleve tájékozottabb közönségnek, mint a kevésbé tájékozottnak.

Gerbner

George Gerbner szerint a média hatása nem az egyes kitettségeken múlik, hanem azon, hogy a médiaipar koncentrációja következtében a látszólagos sokféleség mögött a médiatartalmak egyre kevesebb sémát használnak a műsorok felépítésénél, s a hosszas kitettség során a nézőben elültetnek és megerősítenek bizonyos sztereotípiákat (például, hogy a gonosztevők mindig fekete bőrűek, vagyis minden fekete bűnöző). Ezt nevezte a médiahatás kultivációs elméletének.

Noelle-Neuman

A média társadalmi különbségeket fenntartó hatását kárhoztatta a Frankfurti Iskola is, azonban inkább elméleti, mint empirikus alapon. Szerintük a kultúraipar az osztályok közti különbségeket nem jeleníti meg, a konformitást és a konszenzust hangoztatja, ezáltal elhallgattatva a valódi társadalmi konfliktusokat.

Később Noelle-Neuman az elhallgatási spirállal magyarázott hasonló jelenségeket. Az elhallgatási spirál kifejezés arra vonatkozik, amikor egy esetleg többségi véleményről mindenki azt hiszi, hogy kisebbségi, ezért a többségtől való elszigetelődéstől félve nem adnak hangot neki, ezzel még inkább felerősítve az ellentétes, kisebbségi véleményt, és megerősítve azt a meggyőződést, hogy tulajdonképpen az övék a kisebbségi. Az elhallgatási spirál által hamis konszenzus áll elő, elnémítva az ellenzéket.

A média hatását próbálták nem a médiatartalom, hanem a média technológiája felől is megragadni. Ezzel a McLuhan nevével fémjelzett Torontói Iskola foglalkozott. Szerintük a média formája, és az a megértési folyamat, amit ez a forma megkíván, átalakítják a gondolkodásunkat, s hosszabb távon az egész kultúrát. Az elektronikus képi média 20. századi térnyerése nyomán átalakulnak azok a nyugati gondolkodási formák, amelyek a lineáris írás nyomán alakultak ki.

Társadalmi viták a média hatásáról

Mivel a gyerekeket védtelenebbnek, a média hatásának közvetlenebbül kitettnek gondoljuk, számos kutatás foglalkozik a média gyerekekre gyakorolt hatásával, ezen belül kiemelten az erőszakos tartalmak, illetve az új médiumok (videojátékok, számítógép, internet) hatásával. Viták folynak akörül, milyen kognitív hatása lehet annak, hogy a gyerekek ma többet nézik a képernyőt, mint amennyit olvasnak, illetve hogy megengedhető-e, hogy a gyerekek egy direkt őket megcélzó médiapiac közönségévé váljanak. A legtöbb kérdés itt kevésbé tudományos, mint inkább morális, illetve gazdasági természetű.

A médiahatás kutatásában mára egyre nagyobb szerepet kap a befogadás társadalmi kontextusa, azok a gyakorlatok, amelyekkel az emberek médiát fogyasztanak és értelmeznek, valamint azoknak a helyzeteknek a különbségei, melyekben a médiával kapcsolatba lépnek.

Általában véve a médiahatás-kutatás nem alkot koherens egységet, a különböző paradigmák inkább a kérdések félretétele, elévülése és nem a telítődés révén mentek ki a kutatási gyakorlatból. Összességében elmondható, hogy a kutatásokból úgy tűnik, a médiahatás körüli társadalmi viták eltúlozzák a hatás erejét, illetve hogy máig nincs konszenzus arról, mit is tekintünk ilyen hatásnak. Laboratóriumi körülményeken kívül a média hatásai sosem egyirányúak vagy megjósolhatóak, ráadásul a média, az általa felhasznált technológiák és maga a médiát fogyasztó társadalom is folyamatosan változik.

A médiahatás kérdése körüli bizonytalanság és a viták nagy ereje részben annak tulajdonítható, hogy ezekben a vitákban nem csak a hatás kérdéséről van szó, hanem arról is, hogy az egyes médiatartalmak vagy hatások jók-e vagy rosszak, kívánatosak vagy tűrhetetlenek, kinek a számára azok, és milyen eszközökkel győzheti meg az egyik csoport a másikat saját igazáról. Ebből a szempontból a médiahatás-viták inkább a társadalmi önszabályozás tágabb értelemben vett terepéhez tartoznak, mint csupán a média kérdéséhez, s tétjük és funkciójuk is tágabb a média területénél.

A morális pánik elmélete

A médiakutatásban és a szociológiában a legradikálisabb véleményt megfogalmazó elméletalkotók a médiaerőszakra adott elítélő társadalmi reakciókat “morális pánikként” értelmezik. Így Stanley Cohen elmélete a morális pánikról a médiában megjelenő agresszióval kapcsolatos társadalomtudományi diskurzus alapvető eleme (Cohen, 1980). Cohen meghatározása szerint akkor beszélhetünk morális pánikról, ha egy csoport vagy egy bizonyos csoporthoz kapcsolódó jelenség az adott társadalom idealizált rendjét, elfogadott értékrendszerét fenyegető veszélyként tudatosul a társadalom tagjaiban. A morális pánik során kialakult képzetek beépülnek a társadalom hiedelemrendszerébe, és leegyszerűsítő magyarázatot kínálnak a társadalmi rendről szóló laikus elképzelések megalkotásához. A hatalmon lévők hajlamosak kihasználni a morális pánikokat, mert ezekkel könnyen elterelhetik a figyelmet a mélyebb, nehezebben kezelhető problémákról; hajlanak arra, hogy a környezeti és technikai kockázatok fölötti ellenőrzés helyett a deviáns viselkedés által hordozott, kisebb költséggel kezelhető fenyegetésre koncentráljanak. Henry Jenkins amerikai médiakutató a morális pánikok ezen ellentmondásosságát igazoló fontos példaként említi, hogy a politikusok és a szülők jelentős része kevésbé támadja a fegyverviselés szabályozását az Amerikai Egyesült Államokban, mint az agressziót közvetítő médiát: az iskolai lövöldözések kapcsán nem a fegyverviseléshez kapcsolódó törvény, hanem a médiában megjelenő erőszak a támadások elsődleges célpontja (Jenkins, 2000). Számos empirikus kutatás igazolja, hogy a médiában látható erőszakot a közvélemény Európában és Amerikában egyaránt jelentős mértékben elítéli: az egyes kutatók szerint morális pánikot kiváltó erőszakos bűncselekményeket az emberek jelentős részének véleménye szerint a televízióban, filmeken vagy videojátékokon látottak hatására követték el a fiatalok (lásd Gauntlett & Hill, 1999; Jenkins, 2000; Buckingham, 2001).

Stanley Cohen (1980) elmélete szerint akkor tekinthető egy jelenséghez kapcsolódó társadalmi reakció morális pániknak, ha egyszerre teljesül a következő öt feltétel:

1. A kérdésben a közvélemény széles rétegei érintettek.

2. Az érintettség ellenséges hangulatot generál az adott kérdéssel, jelenséggel szemben.

3. A társadalom többsége egyetért az ellenséges érzésekkel, véleményekkel.

4. Jellemző a fenyegetettség eltúlzása, az aránytalan reakció.

5. A morális pánik a közvélemény dinamikus, konkrét eseményhez kapcsolódó reakciója. A pánik rövid idő alatt válik a széles nyilvánosság számára ismertté, de gyorsan ki is kerülhet a nyilvánosság témái közül (napirendjéből).

A morálispánik-elmélet kutatóinak gyakran hivatkozott példája egy 1996-os nagy-britanniai eset (lásd például Buckingham, 2001; Newburn & Hagell, 1995): a hároméves James Bulgert két tízéves gyermek kínozta és gyilkolta meg brutálisan, akiket a sajtó, illetve a bíróság szerint a Gyermekjáték III. (Child Play III) című film sarkallt a tett elkövetésére. Buckingham (2001) véleménye szerint nem lehet ok-okozati kapcsolatot felfedezni a filmek és az ehhez hasonló bűnesetek között, s a Bulger-ügy kapcsán kialakult morális pánik indokolatlanságát az is mutatja, hogy az elkövető gyermekek nem látták az őket állítólagosan motiváló filmet. Buckingham saját kutatásaiban megállapította, hogy a gyermekek képesek a televízióban látott fiktív és valós erőszak közötti különbséget értelmezni, és az említett Child Play című filmnél sokkal több félelmet és feszültséget gerjesztettek a gyermekekben a Bulgar-ügyről szóló tudósítások, és a történtek körül kialakult vita (Buckingham 2001).

A morális pánikok kapcsán szintén sokat hivatkozott eset az egyesült államokbeli Littletonban 1999. április 20-án történt lövöldözés: a Columbine High Schoolban két 18 éves fiú 12 iskolatársát és egy tanárát gyilkolta meg, majd öngyilkosságot követett el (Jenkins, 2000).

Stuart Hall ([1976] 1999) brit szociológus az erőszakos jelenetek által generált félelmet természetes védekező reakciónkként értékeli. Hall a tévéerőszak-vitát morális pánikként értelmezi, mely a társadalom iránti bizalom általános térvesztéséből fakad: szerinte a nézők többsége úgy érzi, hogy szinte kizárólag a társadalom többi tagjára van hatással a média, s ez válsághoz, növekvő erőszakhoz vezet. Hall utóbbi állítását Buckingham (2001) empirikus vizsgálatai is igazolják.

Érdemes megemlíteni, hogy míg Hall a morális pánik klasszikus, Cohen (1980) által kidolgozott meghatározását használta, az újabb értelmezések (például Willard, 1997, idézi Császi, 2003; lásd még Császi, 2002) arra mutatnak rá, hogy a televíziós erőszakkal kapcsolatos morális pánik új típusú társadalmi “rítusként” értékelhető. A rítus forgatókönyve a következő: a közvélemény kritikával illeti a médiát, majd törvényi szabályozást követelnek, végül azonban a kutatások ellentmondásossága és a szólásszabadság védelmének jegyében nem történik változás a médiában látható erőszak szabályozásában.

Hivatkozások

  • Gauntlett, David, Ten things wrong with the "effects model"') In.: Roger Dickinson, Ramaswani Harindranath & Olga Linné, eds (1998), Approaches to Audiences – A Reader, published by Arnold, London. Online: http://www.theory.org.uk/david/effects.htm

Irodalom

  • Bandura, A. & Ross, D. & Ross, Sh. A. ([1963] 1981) Film által közvetített agresszív modellek utánzása. In: Csepeli György (szerk.) Csoportlélektan. Budapest: Gondolat, 515–525.
  • Cohen, S. (1980) Folk Devils and Moral Panics. Oxford: Martin Robertson.
  • Császi Lajos (2002) A média rítusai. Budapest: Osiris Kiadó.
  • Császi Lajos (2004) Tévéerőszak és morális pánik. Budapest: Új Mandátum Kiadó.
  • Gauntlett, D. (2001) The worrying influence of ’media effects’ studies. In: Barker, M. & Petley, J. (eds) Ill Effects: The Media/Violence Debate. London: Routledge, 47–62.
  • Gauntlett, D. & Hill, A. (1999) TV Living – Television, Culture and Everyday Life. London. Routledge & British Film Institute.
  • Gerbner, G., Gross, L. (1976) Living with television: the violence profile. Journal of Communication, 26, 173–199.
  • Hall, S. ([1976] 1999) A média és az erőszak. Replika, 35, 43–55.
  • Stachó László és Molnár Bálint: Médiaerőszak: tények és mítoszok. Médiakutató 2003. tél Buckingham, D. (2001) Electronic child abuse? Rethinking the media’s effects on children. In: Barker, M., Petley, J. (eds) Ill Effects: The Media/Violence Debate. London: Routledge, 63–77.
  • Willard, R. (1997) Television violence redux: the continuing mythology of effects. In: Barker, M. & Petley, J. (eds) Ill Effects: The Media/Violence Debate. London: Routledge (1. kiadás).
A lap eredeti címe: „http://ktnye.akti.hu/index.php/Hat%C3%A1s”