Nyelv

A Kommunikációtudományi Nyitott Enciklopédia wikiből

PETE KRISZTIÁN

A nyelv jelek tagolt emberi hangok révén megvalósuló rendszerhálózata, azon elemek és szerkesztési szabályok összessége, amelyek birtokában a közösség tagjai létrehozzák és megértik a beszédet. Ennélfogva a nyelv két aspektusból vizsgálható: mint absztrakt entitást, és mint (kommunikatív) cselekvést.

Tartalomjegyzék 1 Értelmezése (MÉK 2003) 2 A nyelv definíciói 3 Nyelv mint absztrakt entitás 4 Nyelv mint cselekvés 4.1 A nyelvjáték fogalma (használat, beszédaktusok) 4.2 Használatelmélet 4.3 Beszédaktusok 4.4 A nyelvhasználat szabályai 4.5 Amit nem mondunk, csak implikálunk 5 Nyelv és kommunikáció 6 Hivatkozások 7 Irodalom

Értelmezése (MÉK 2003)

1. Az ízlelésnek, rágáskor a táplálék keverésének, a nyelésnek (, emberben a beszédnek is) a szájban lévő izmos, mozgékony szerve.

2. Szavakat alkotó beszédhangokból álló jelrendszer mint a gondolatok kifejezésének és a társadalmi érintkezésnek az eszköze.

3. Ennek valamely rétegben, körben, vagy valaki által használt változata.

4. Valamely közösségben megállapodott jelentéssel használt, nem beszédhangokból álló jelek rendszere.

5. Eszköz, műszer lengő, mozgó alkatrésze.

A nyelv definíciói

A nyelv definiálására több kísérlet is történt, Henry Sweet például a következőképpen írt: „A nyelv ideák kifejezés szavakká formált beszédhangok segítségével. A szavak mondatokká formálása felel meg az ideák gondolatokká formálásának.” Bernard Bloch és George Trager ezzel szemben a következő definícióval állt elő: „A nyelv önkényesen megválasztott vokális szimbólumok rendszere, mely egy társadalmi csoporton belüli kooperációra szolgál.” (EB)

Nyelv mint absztrakt entitás

A nyelvet gyakran szimbólumok rendszereként jellemzik, mely szimbólumok konvenció által kapnak jelentést. Természetesen vannak olyan szimbólumok is amelyek nem illeszkednek a nyelvi rendszerbe. Nyelvről akkor beszélhetünk, ha a megfelelő számú szimbólum illeszkedik egy kellően kiterjedt rendszerbe. Ily módon beszélhetünk például jelnyelvről. (Pearson-Nelson 1999)

A nyelv egységeinek szisztematikus rendszere több, mint puszta taxonómia. A nyelv esetében nem arról van szó, hogy az egységek különböző analógiák alapján szerveződnek egységbe. Az elemek közötti viszony igen komplex. A szavak különböző szerepeket tölthetnek be egy adott nyelvben és e szerepek meghatározzák, legalábbis részben, a kapcsolatok milyenségét. Természetesen a szavakon kívül vannak más elemei is a nyelvnek, melyek a szemantikai és pragmatikai szempontokat érvényesítik, ilyenek például a központozásra szolgáló jelek. Arról megoszlanak a vélemények, hogy ezek a viszonyok mi módon váltak a nyelv struktúrájává. Egyes értelmezések szerint pusztán esetleges tény, hogy éppen azt a struktúrát követi egy adott nyelv, amit követ. Ennek értelmében a nyelvtanok az alkalmazás során, nagyon hosszú idő alatt alakultak olyanná, amilyeneknek most látszanak. Egy másik felfogás szerint a fellelhető összes nyelv egy közel azonos struktúrát követ, mégpedig azért, mert a szóban forgó struktúra, nevezzük mélystruktúrának, valamiképpen genetikailag kódolt, velünkszületett.

Nyelv mint cselekvés

Az előbbi megközelítés alapvetően azon az elgondoláson nyugszik, hogy a nyelv absztrakt elemek egy rendszere. Éppen ezért fontos a nyelvet megkülönböztetnünk a beszédtől (language – speech, language - parole). Míg az utóbbin egy adott közösség verbális aktivitásának totalitását értjük, addig az előbbin hangzótípusokból és e típusok kombinációinak szabályaiból felépülő absztrakt rendszert értünk, amely a verbális aktivitásban fejeződik ki, és amely felfedhető ezen aktivitások részletes elemzése által. Minden egyes megnyilatkozás növeli a verbális megnyilatkozások totális halmazát, azaz minden egyes megnyilatkozással egy új dolgot hozok létre, egy új verbális aktivitást, de ezen megnyilatkozások megtételekor nem teszek hozzá – vagy legalábbis a legtöbb esetben nem, illetve nem egyetlen megnyilatkozással – az adott nyelvhez, amin a megnyilatkozást megtettem. Mint az előző mondatban utaltam rá, a nyelv nem egyetlen aktivitás által, sokkal inkább az aktivitást meghatározó, azt előíró szokások által változik. A nyelv az őt kifejező aktivitások egyfajta absztrakciója.

A nyelvjáték fogalma (használat, beszédaktusok)

Nem véletlen, hogy Wittgenstein olyan sok hasonlóságot talált a játékok, és a nyelv között. (Wittgenstein 1998) A játékoknál pontosan ugyanez történik. Amikor elkezdünk szaladgálni, egy labdát rúgva, akkor nem teszünk hozzá semmit a focihoz, a foci ezen aktivitások absztrakciója, minden ilyen aktivitásban megtalálható kell legyen, hogy azt labdarúgásnak nevezhessük. (Egy általánosabb szinten ez áll a játékokra – családi hasonlóság.)

Használatelmélet

A Locke óta uralkodó felfogás szerint a nyelv elsődleges használata a gondolatkifejezés, vagyis a nyelv nem annyira a papírra hasonlít, melyet ezerféle célra használhatunk, hanem inkább a kalapácsra, melynek minden használata a fő funkciójából származik. Ezzel szemben Wittgenstein azt mondja:

„De hát hányféle fajtája van a mondatnak? Mondjuk állítás, kérdés és parancs? – Ilyen fajtából számtalan van: számtalan különböző használati módja van mindannak, amit ’jel’-nek, „szó’-nak, ’mondat’-nak nevezünk. S ez a sokféleség nem valami szilárd, egyszer s mindenkorra adott; hanem a nyelv új típusai, mondhatni új neylvjátékok keletkeznek, mások meg elavulnak és elfelejtődnek.” (Wittgenstein 1998, §23)

Wittgenstein használatelmélete azonban nem csak a mondatokról szól, hanem egész megnyilatkozásokról, hiszen ezekből ismerhető meg igazán a szándékolt nyelvjáték.

Beszédaktusok

Austin (Austin 1990) vitte tovább ezt a gondolatot, mely abban ölt testet legszembetűnőbben, hogy a szavak, még inkább a megnyilatkozásokkal cselekvéseket hajtunk végre – különbözőképpen használjuk őket, s ettől különbözőek is lesznek. „Miután valaki felhívta rá a figyelmet, elég nyilvánvaló lett, hogy van a megnyilatkozásoknak olyan osztálya, melynek fő célja valamit csinálni, nem pedig ’mondani’ (vagy kifejezni, felidézni stb.) valamiről valamit. Klasszikus példa a következő: ha valaki megfelelő szituációban azt mondja, hogy ’megígérem ezt és ezt’, ezzel nemcsak mond valamit a hallgatónak valamit (bár kétségtelenül ezt is teszi), hanem ígér. Ha soha senki nem volna abban a helyzetben, hogy az ’ezennel megígérem’ vagy más, ugyanerre a célra alkalmas formula által ígértet tegyen, az ’ígér’ szó informatív használati módjaiban (’Ő tegnap megígérte’) nem volna mire referálnunk. ... Amennyiben konvencionálisan úgy tekintjük, hogy a beszélő a szavak bizonyos formáját használva valami mást, valami többet tesz, mint egyszerűen ’mond valamit’, akkor a szavak performatív használatával (vagy performatív megnyilatkozással) van dolgunk.”(Black 1998, 112-113)

A performatívumok nem ítélhetők meg igazságuk vagy hamisságuk alapján, pusztán sikerességük alapján, ami lényegében a beszélő által szándékozott hatás kiváltásának meglétében vagy nem meglétében áll.

A nyelvhasználat szabályai

Az előbb említett konvencióval, és az előző pontban tárgyalt játék-nyelv hasonlósággal elérkeztünk egy olyan jellegzetességhez is, amely a nyelvnél talán nem annyira, de a játékoknál igen szembetűnő. Ez pedig a szabályok kérdése. Ha az analógia teljes lenne, akkor a labdarúgás csak úgy alakulhatna ki, és csak úgy változhatnak, hogy egyre többen kezdenek el egy kicsit máshogyan játszani. Ez a nyelv esetében érthető, egyre többen kezdenek el, mondjuk bizonyos nyelvtani struktúrákat elhagyni, és ez végül oda fog vezetni, hogy az adott struktúra végleg kikopik a nyelvből. De ez a játékok esetében nem működik, ha kézzel fogjuk meg a labdát, és nem minősül szabálytalannak, akkor más nem labdarúgásról van szó. A játékoknak, ugyanúgy mint a nyelvnek, megvannak a szabályaik, ezek egy része konstitutív szabály, más részük regulatív szabály. (Searle 1969) Röviden a konstitutív szabályok az adott dolog konstitutív alapját adják meg, ez az, amitől az adott dolog az, ami. A regulatív szabályok ezzel szemben nem mondják meg, hogy mi számít minek, ezek a szabályok, a lebonyolítás mikéntjét szabják meg. Az, hogy a labdához a mezőnyjátékosok, csak lábbal, illetve fejjel érhetnek hozzá, konstitutív szabály, ha ezt megváltoztatnánk, akkor a labdarúgás már nem lenne labdarúgás, ellenben a hátulról való becsúszás tilalma regulatív szabály. A természetes nyelveknél nem feltétlenül egyértelmű a konstitutív illetve regulatív szabályok szétválása, hiszen kialakulásuk sok-sok évszázadot vett igénybe, és működésük során folyamatos változásnak vannak kitéve. Ezzel szemben a mesterséges nyelvek, ahol a keletkezés nem egy evolúciós folyamat eredménye, hanem egy kitalálói aktivitás, sokkal nagyobb hasonlóságot mutatnak a játékokkal a regulatív és konstitutív szabályok tekintetében.

Amit nem mondunk, csak implikálunk

De még a nyelvi aktusok sem mindig egyértelműek, és legfőképpen nem mindig adhatók meg általános szabályokra támaszkodva. Grice például azt mutatta ki, hogy a jelentést, mely az „információ” továbbítását, a közlést lehetővé teszi, lagalább kétfélekébben érthetjük. Az egyik értelemben természetes jelentésről („Azok a foltok himlőt jelentenek (jelentettek.)”) beszélhetünk, a másik esetben nem természetes jelentésről („Az a három csengetés (a buszon) azt jelenti, hogy ’a busz megtelt.’”). Természetes értelemben a jelentés egy tény melletti elköteleződést foglal magában – ti. azt, hogy valakinek himlője van, vagy az lesz -, a nem természetes értelemben vett jelentés pedig nem foglal magában ilyen elköteleződést – például a három csengetés a buszon azt jelentheti hogy a busz megtelt, de lehet, hogy a busz nem telt meg.

Grice szerint a nem természetes jelentés a természetesből származik. A nyögés természetes módon azt jelenti, hogy valakinek fájdalma van, vagy kellemetlen érzése. Az akaratlanul megtett nyögés a megfigyelő (hallgató) számára alapként szolgál arra, hogy a fájdalommal rendelkezést tulajdonítsa a nyögést megtevőnek. De vannak olyan szituációk is, amikor a nyögő nem akaratlanul, hanem épphogy akaratlagosan nyög fel, mondjuk azért, hogy becsapja az őt figyelőt. Grice szerint a nem természetes jelentés akkor merül fel, ha a cselekvő akaratlagosan nyög fel, és a megfigyelő (hallgató) a nyögést még mindig arra való indokként értelmezi, hogy a nyögőnek fájdalma van, s nem annak bizonyítékaként, hogy becsapásről van szó. Ez történik mikor akaratlagosan nyög fel a nyögő azzal a szándékkal, hogy akaratlagos cselekvésként fogják fel cselekvését, és ilyennek is fogják fel. Grice azt sugallja, hogy a természetes jelentésré a nem természetes jelentésre való átlépés akkor lesz teljes, ha a nyögőt (beszélőt) a megfigyelő (hallgató) megbízhatónak ismeri fel. (Hale-Wright 1999)

Természetesen problémáink akadhatnak a beszélő szándékainak felismerésében – márpedig ezen szándékok elengedhetetlenek a nem természetes jelnetéshez -, de Grice szerint nincs semmi probléma, hiszen ilyenkor is van mire támaszkodnunk. „Olyan esetekben, ahol kétséges, hogy egy megnyilatkozó két vagy több dolog közül mit akar közölni, a megnyilatkozás (nyelvi vagy másféle) kontextuséra igyekszünk hivatkozni és azt kutatjuk, hogy az alternatívák közül melyik lehet releváns azon többi dolog szempontjából, amit a megnyilatkozó mond vagy csinál, vagy az adott helyzetben melyik szándéka illik össze egy olyan céllal, amely nyilvánvalóan előtte lebeg. (pl. egy ember, aki egy tűzesetnél ’pumpá’-ért kiált, nem kerékpárpumpát akar.) Kézenfekvők a nem nyelvi párhuzamok: a kontextus a kritérium azon kérdés eldöntésében, hogy miért nyúlt a kezével a zsebébe az az ember, aki éppen most dugott cigarettát a szájába; egy nyilvánvaló végkifejlettel való összefüggés a kritérium annak megválaszolásában, miért fut egy ember egy bika elől.” (Grice 2001, 196.)

Nyelv és kommunikáció

Az, hogy a nyelvet kommunikációra használjuk nem elválasztható a fentebb mondottaktól. Vegyük észre, hogy azt mondani, egy bizonyos mondat, például a „Hallottad ezt?”, egy bizonyos jelentéssel bír, nem más, mint azt mondani, hogy a nyelv szabályainak megfelelően használható egy bizonyos kommunikatív aktusban, egy kérdés megtételére. Általánosan véve, egy mondat számára egy bizonyos jelentéssel bírni nem más, mint hogy az adott mondat használható egy bizonyos attitűd kifejezésére, egy beszédaktus megtételére. S egy szinttel alább azt mondhatjuk, hogy egy szó számára jelentéssel rendelkezni annyit jelent, hogy ha az adott szót belehelyezzük egy mondat egy bizonyos helyére, akkor az adott szó, legalább is részben, meg fogja határozni annak a kommunikatív aktusnak típusát, amelyet a szóban forgó mondat kifejez. Tekintve, hogy a nyelvet nem kizárólag személyközi viszonyokban alkalmazzuk, mondanunk kell valamit ezen esetekről (gondolat, spontán érzelemkifejeződés, monológ, stb.) is. Az egyik lehetőség, hogy ezen eseteket a személyközi kommunikáció korlátozott eseteinek tekintjük, ilyenkor a beszélő önmagát tételezi, mint hallgatót. Vagy azt mondjuk, hogy a nyelviség lényegi kritériuma a kommunikációra való használhatóság, ha nem is használjuk kommunikációra egy adott szituációban. Ám ha ezt a gyengébb felfogást fogadjuk is el, problémákba fogunk ütközni. A probléma abban áll, hogy az olyan absztrakt rendszerek, mint a matematikusok és logikusok által kreált nyelvek, például Russell és Whitehead Principia Mathematica-ja, nem számítanának elsődleges, szigorú értelemben nyelvnek, hiszen legalább is kétséges, hogy használhatók-e kommunikációra. Talán az a legjobb, ha azt mondjuk, hogy a nyelvek „paradigmatikus” esetekben leginkább a személyközi kommunikációra használtak, és az egyéb használatok ebből származtathatóak. Ha valaki nem tanult volna meg előbb másokkal kommunikálni, nem volna képes az önmagával való kommunikációra sem. Ebben az értelemben a fent említett absztrakt rendszereket nem teljes értékű nyelveknek kell látnunk, pusztán a kommunikációra használt nyelvek „logikai vázának”. Természetesen a nyelv és a kommunikáció viszonyáról itt elmondottak, nem jelentik azt, hogy a nyelv a kommunikáció kizárólagos vehiculuma. Lehetséges kommunikatív aktust végrehajtani elszigetelt, nem nyelvi szimbólumok, rajzok (reprezentációk) segítségével, és más egyéb módokon is. (Barnouw 1989)

Hivatkozások

• Encyclopedia Britannica. In: http://www.britannica.com

Irodalom

• Austin, J. L., 1990. Tetten ért szavak. Budapest: Akadémiai

• Barnouw E. (szerk.), 1989. International encyclopedia of communications. New York: Oxford University Press

• Black, M., 1998. A nyelv labirintusa. Budapest: Holnap

• Chomsky, N., 1974. Újabb adalékok a velünk született eszmék történetéhez. In Papp M. (szerk.), A nyelv keletkezése. Budapest: Kossuth 85-96.o.

• Chomsky, N., 1995. Mondattani szerkezetek / Nyelv és elme. Budapest: Osiris

• Grice, H. P., 2001 Jelentés. In Pléh Cs. - Síklaki I. - Terestyéni T. (szerk.), Nyelv – Kommunikáció – Cselekvés. Budapest: Osiris

• Hale, B. - Wright, C.,1999. A Companion to the Philosophy of Language. Oxford: Blackwell

• Pearson, J. – Nelson, P. (szerk.), 1999. Introduction to Human Communication. New York: McGraw Hill

• Saussure, F. de, 1997. Bevezetés az általános nyelvészetbe. Budapest: Corvina

• Searle, J., 1969. Speech Acts: an Essay in the Philosophy of Language. Cambridge: Cambridge University Press

• Strawson, P. F., 1959. Individuals: An Essay in Descriptive Metaphysics. Lodon: Routledge

• Wittgenstein, L., 1998. Filozófiai vizsgálódások. Budapest: Atlantisz.